Az ember nem is gondolná, hogy már csaknem 10 év telt el az iPhone 4 bemutatása óta, pedig ez az igazság. Az üvegszendvics-stílus úttörőjét ugyanis 2010. június 7-én mutatták a San Franciscó-i WWDC-n, méghozzá ez volt az utolsó iPhone, melyet Steve Jobs személyesen prezentált. A készülék fogadtatását már külön cikkben is tárgyaltuk, itt most legyen elég annyi, hogy a közönség nem lelkesedett egyöntetűen a szögletesebb forma és az acél keret iránt.

Az évek során azonban ikonikussá vált a dizájn, és sokan vannak, akik számára a mai napig ez a legszebb iPhone, köztük magam is. Nekem személy szerint az i4 volt az első almás mobilom, s akkoriban teljesen lenyűgözött az androidos Samsung után (Gingerbread rulez!), pedig mire belefért a büdzsémbe, már az iPhone 5 is megjelent. Így aztán izgatottan vártam a lehetőséget, hogy ismét használhassam a kicsikét.

Egy kedves barátomnak hála (köszi, Kata!) egy teljesen eredeti példányt tesztelhettem néhány napig, amely soha nem esett át sem a kijelző, sem az akkumulátor cseréjén. Ami viszont sajnos nem eredeti rajta, az az operációs rendszer, a készüléken ugyanis az iOS 7.1.2 fut, míg az iPhone 4 gyárilag az iOS 4-gyel érkezett. Ez a sebességére nézve mindenképpen probléma, ám így legalább volt esélyem arra, hogy néhány alkalmazást letöltsek rá.

És hát íme az első tapasztalatom: az iOS 7-es iPhone 4 lassú. Nem elviselhetetlenül, de bosszantó tud lenni, amikor pl. gyorsan akarok válaszolni egy üzenetre. A dolog azért is fáj, mert világosan emlékszem, hogy milyen fürge volt ez a kütyü még az iOS 5-el (a 6 nálam már alaposan hazavágta). Ami viszont kellemes csalódás, hogy a lényeges dolgokat az i4 ma is hozza: jól működik az iMessage, a hívások tiszták, a FaceTime is simán megy, a számomra fontosabb külsős appok pedig megbízhatóan futnak (Gmail, OneDrive, Messenger, YouTube, Instagram).

Az alkalmazásoknál a legtöbb nehézséget nem a sebesség okozta, hanem az, hogy csak több generációval korábbi változatokat lehet letölteni, melyek már radikálisan eltérnek az aktuális valójuktól. Az Instagramot például kizárólag a sztorik miatt látogatom, ám azok itt nincsenek (8.5.2-es verzió a jelenlegi v129 helyett). A Messenger esetében viszont pont az ellenkezője igaz: még a szaggatás ellenére is imádtam, mert itt sem történeteket, sem hirdetéseket nem kellett kerülgetnem.

Néhány screenshot az iOS 7.1.2.-ből: a kamera szimpla, az App Store főoldalán csak a szél fütyül.
A hecc kedvéért a játékokat sem hagytam ki. Mikor utoljára iPhone 4-em volt, akkor még nagyon ment a Cut the Rope, a Temple Run és az Angry Birds is. Ezek közül egyiket sem sikerült felvarázsolnom, mert nem kínálnak korábbi verziókat (illetve a normál Angry Birds már teljesen el is tűnt az App Store-ból). Ugyanakkor 10 éve még szintén egész népszerű volt a Doodle Jump is, amit viszont le tudtam tölteni és tökéletesen futott. Végül az Angry Birdsszel is sikerült dűlőre jutnom, a 2011-es Rio ugyanis továbbra is elérhető: ez már kissé szaggat, de azért még élvezhető.

Ismét e régi játékokkal szórakozni ugyan felért egy időutazással, ám ezt az élményt nagyjából maga az oprendszer is biztosította. Az iOS 7 persze már a 2013-as iPhone 5S-en debütált, de így is elég régi ahhoz, hogy érdekes legyen. Az Apple mobilos rendszerében ugyanis azóta rengeteg apró változtatás történt a csúszkás feloldás leváltásától a control center megjelenésén át a widgetek bevezetéséig. Mai szemmel azonban nem is az a legfurcsább, ami az évek során más lett, hanem az, ami ugyanolyan maradt.

A korábbi szkeumorfot leváltó flat stílus ugyanis már ezen a 7 (!) éves rendszeren is rendkívül hasonló benyomást kelt, mint a jelenlegi iOS 13. A dolog annyira súlyos, hogy amíg az ember nem kezdi el direkt a részleteket figyelni, addig az az érzése, hogy ugyanazt a szoftvert használja. Ez sokat elmond arról, hogy milyen régen nem történt drasztikus változtatás az iOS felületén (mindenki döntse el maga, hogy ez jó, vagy rossz). A klasszikus háttereknek viszont kimondottan örültem, mert a jelenlegi választékot gyengébbnek érzem, mint a régi kollekciót.

Az öregecske oprendszer és az elavult alkalmazások persze olyanok, amilyenek, maga az eszköz viszont egészen máshogy öregszik, így ez sokkal izgalmasabb kérdés. Az iPhone 4 formáját és anyaghasználatát még tíz év után is ütősnek érzem. Az acél + üveg kombó most is minőségi hatást nyújt, a dizájn letisztultságából pedig sok mai készülék tanulhatna, főként a hátlapba simuló kamera látványa esik jól a szemnek. Ami a kijelzőt illeti, a színek ugyan nem túl szépek, de a 330 ppi-s képpontsűrűséggel (ez volt az első Retina-iPhone) minden tartalom megfelelően élesen jelenik meg.

A méret pedig egy külön téma. Nem állítom, hogy szívesen visszatérnék a 3,5 hüvelykes átmérőre, de bizony meg tudom érteni azokat is, akik kellemes emlékeket ápolnak ezzel a korszakkal kapcsolatban. Az iPhone 4 magabiztos egykezes használatát ugyanis lényegében lehetetlen mai készülékekkel reprodukálni, az élményre nincs jobb szó, mint hogy uraljuk az eszközt. Persze igazából ez is érdekes kérdés, hiszen emlékszem, hogy a maga korában ezt a modellt is rengetegen szidták azt állítva, hogy az üveg miatt képtelenség rendesen megfogni.

Összességében az iPhone 4 társaságában eltöltött néhány nap kellemesen nosztalgikus élmény volt. Azt persze senkinek nem tanácsolnám, hogy szaladjon, és szerezzen egyet, már csak a régi iOS/alkalmazások jelentette biztonsági kockázat miatt sem. Ugyanakkor a felhasználói élmény nem öregedett annyit, mint ahogy azt a szoftverek korából gondolnánk: a Steve Jobs-éra utolsó (előtti) iPhone-ja még mindig egy átgondolt, minőségi terméknek érződik.

Az egész kísérlet legjobb pillanata viszont mégis az volt, amikor ismét kézbe vettem az iPhone 11-et, mert a jól megszokott telefonom hirtelen olyannak tűnt, mintha a jövőből érkezett volna…