Időről időre szóba kerül egy fontos különbség az Apple hordozható számítógépei és a Windows alapú notebookok között, nevezetesen az, hogy míg a MacBookok akkumulátorról használva is ugyanarra a sebességre képesek, mint töltőre csatlakoztatva, a Windows operációs rendszert használó notebookok esetében ez egyáltalán nem jelenthető ki általánosan. Különösen a nagy teljesítményű gépeknál látványos a kontraszt: a legtöbb notebook akkumulátorról érezhetően visszafogja magát, és ebből a felhasználók sokféle következtetést vonnak le. Egyesek az ARM-architektúrában látják a különbséget, mások az Apple jobb chiptervezésével magyarázzák ezt a fontos különbséget, a valóságban azonban a helyzet ennél összetettebb.
Mindenek előtt érdemes tisztázni, hogy az utasításarchitektúra azon a fogyasztási szinten, ahol a notebookok működnek, önmagában nem dönt el túl sok mindent, sokkal nagyobb szerepe van egy jól megtervezett magdizájnnak és az egész platform összehangolásának, mint annak, hogy az adott rendszer ARM-es vagy x86-64-es alapokra épül. Ha a komponenseket nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy az Apple gépeibe is nagyrészt olyan beszállítók szállítanak, amelyek más notebookgyártóknak is dolgoznak, elméletben tehát bármelyik gyártó beszerezhet a MacBookokban használthoz hasonló memóriát, NAND flash lapkát, kijelzőt vagy akkumulátort. A lényegi különbség valójában ott alakul ki, hogy egy Windowst futtató notebook mögött több különböző cég munkája áll. Az ide szánt alkatrészek ugyan szabványosak, ami sok szempontból előny, de a PC-gyártók annyira sokféle modellt dobnak piacra, hogy a legtöbb dizájn integrációja nem lehet teljesen optimális, a tömegpiacra való fejlesztés ugyanis szükségszerűen kompromisszumokkal jár.
Gondoljunk csak bele, hogyan működik ez a gyakorlatban. Adott egy nagy PC-gyártó, amely egy évben kiad egy-két tucat eltérő notebookot. Eléggé költséges lenne, ha mindegyik modellt teljesen egyedileg, célirányosan terveznék, ezért a cégek igyekeznek annyi vázat és belső struktúrát egységesíteni, amennyit csak tudnak, vagyis egyetlen alapdizájnra több különböző notebook is épülhet. Ez az alapdizájn előre meghatározza, hogy melyik komponens mekkora helyet foglalhat, hova kerül a vázon belül, milyen lesz a hűtés, az áramellátás és az alaplap elrendezése. A költséghatékonyság érdekében az előre specifikált kialakítású alaplapon többféle gyártótól származhat a rendszerchip, adott esetben dedikált GPU-val, amely maga is érkezhet különböző beszállítóktól. Már ez önmagában rendkívül sok konfigurációs lehetőséget jelent, miközben a BIOS-t vagy firmware-t sokszor szintén külső szereplők szállítják, és mindehhez még hozzá kell illeszteni a megfelelő tápellátást, valamint az akkumulátort is.
Az Apple ezzel szemben vertikálisan integrált rendszert fejleszt. Ez azt jelenti, hogy a platform lényegi elemeit házon belül tervezik, és azok a MacBookok, amelyeket időről időre piacra dobnak, sokkal célirányosabban optimalizálhatók. A mérnökök pontosan meghatározhatják, hogy az adott rendszerchiphez, egy konkrét notebookdizájnba milyen tápellátás, milyen akkumulátor és milyen hűtés kerüljön, miközben a firmware-t és az operációs rendszert is ugyanazon a vállalati oldalon fejlesztik. Ez az egységesség teszi lehetővé, hogy minden apró komponens egymáshoz illeszkedjen, és ne kelljen annyi kompromisszumot kötni.
Nincs tehát titkos összetevő, a különbség pusztán annyi, hogy míg az Apple-nél a rendszer minden elemét ugyanarra a célra optimalizálják, a PC-knél a különböző komponenseket jellemzően utólag kell egymáshoz csiszolni. A mérnökök természetesen ott is megoldják, hogy a végeredmény stabilan működjön, de a hatékonyság sok esetben nem lesz optimális. A Microsoft persze a Windows operációs rendszerben kínál különböző energiagazdálkodási módokat, és ezek között kiválasztható az úgynevezett legjobb teljesítmény is, de ez azonban önmagában nem elég, mert a szoftver nem írja felül a hardveres korlátokat. A végső döntést a notebook firmware-je hozza meg, amely alapvetően meghatározza, hogy akkumulátorról mekkora fogyasztási keretet kapjon az SoC és az esetleges dedikált GPU.
Ennek pedig nagyon egyszerű oka van. A hálózati adapter folyamatosan képes lehet akár 140–240 wattot is biztosítani, miközben egy akkumulátor egészen másképp viselkedik. Nagy áramot rövid ideig ugyan le tud adni, de tartós nagy terhelés mellett nő a hőleadás, csökken az üzemidő, és az akkumulátor öregedése is felgyorsulhat (ez utóbbit persze érdemes hosszabb időtávon értelmezni, de ettől még valós szempont). Emiatt sok notebookgyártó szándékosan kisebb teljesítménykeretet állít be akkumulátoros működéshez, hogy rövidebb és hosszabb távon is kezeljék a negatív hatásokat. Egy nagyobb teljesítményű Windows-alapú notebooknál előfordulhat, hogy a gép hálózatról 200 watt körüli fogyasztással működik, vagyis eleve nem arra készült, hogy ezt egy 70–90 Wh-s akkumulátor hosszabb ideig biztosítsa. Ilyenkor a firmware automatikusan visszaveszi az SoC, illetve a dedikált GPU fogyasztását. Ez nem hiba, hanem tudatos hardvertervezési döntés. Léteznek persze olyan gépek is, amelyek alacsony fogyasztású SoC-t használnak, jellemzően dedikált GPU nélkül, miközben az energiaellátás is ehhez van igazítva, ezeknél az akkumulátoros mód teljesítménye közelebb lehet a hálózatról nyújtott tempóhoz. A kulcsszó itt rendszerint a dedikált GPU hiánya, mert egy grafikus vezérlőhöz hasonló nagyfogyasztó nélkül maga az alapprobléma is könnyebben menedzselhető.
Az Apple másként közelíti meg a kérdést, ugyanis az M-szériás rendszerchipeket már eleve célirányosan tervezik egy adott fogyasztási szintre, méghozzá olyanra, amilyen tápellátást és akkumulátort majd biztosítani tudnak a fejlesztés alatt álló notebookokhoz. Vagyis amikor készül egy új MacBook, akkor az már a tervezőasztalon olyan specifikációt kap, hogy a rendszer fogyasztása illeszkedjen ahhoz, amit az akkumulátor tartósabban is képes kezelni. Emiatt gyakorlatilag nincs teljesítményeltérés az akkumulátoros és a hálózatra kötött működés között.
A titok tehát nem valamilyen mások számára elérhetetlen komponensben rejlik, és nem is egy szoftveres trükkben: pusztán nagyon tudatos tervezésről van szó, amit nagyrészt az tesz lehetővé, hogy az Apple-nek nem szükséges több tucat, egymástól jelentősen eltérő modellt piacra dobnia évente. Így optimálisabban tudják felhasználni az erőforrásaikat, aminek köszönhetően az SoC, az energiaellátás, a hűtés, a firmware és az operációs rendszer egységes mérnöki filozófia szerint készül. Ezért érződik az egész platformon, hogy a komponensek valóban együtt dolgoznak, nem csak egymás mellé kerültek.
